Szar dolog kórházba - bocsánat: egészségügyi központba - járni (bár utóbbi név mentségként szolgálhat azon irányban, hogy egy ember 2007-ben mit várhat el a magyar egészségügytől, de talán 17 évesen még erősen felesleges lenne ilyen gondolatokra pazarolni a memóriakapacitásom, inkább ennyivel is többet gondolok Csuporra, valamint a témakört meghagyom a 70 év feletti HírTV nézőknek), pláne így reggel. Ma intéztem el a vérvételt, nem volt probléma.

Azonban a légkör, és a hangulat erősen utópisztikus volt. Velem szemben ült egy 20-as férfi, kinek mindkét lába remegett, és a szája is járt, becsukott állapotban; félelmetes látvány volt, biztos idegi problémái voltak (kérem fáradjon egy emelettel lejjebb - mondta a már felfokozott idegállapotú nővérke neki). Mellettem egy nő ült, aki idő közben elvetélt. Furcsa hangokat hallatott, nyögött és sírt egyszerre, de nem jöttek könnyek a szemére, csak magzati pozícióban (1. biztonságérzet és önmagának megnyugtatása 2. energiaminimumra való törekvés elve, gömb alakzat) ült, és szorítótta össze a testét, mintha az több bálányi szalma lenne, ami a szétesés határán van. Vele szemben foglalt helyet a hölgyemény édesapja, kinek tekintetében egyszerre érvényesült a megvetés, és az aggodalom; előbbi a mai világban természetes emberi reakció, utóbbi természetes ösztön, egészséges családokban.

Mire sorra jutottam, már beengedték előttem a lányt (kinek sorszáma hárommal a sajátom után volt), és függöny mögött vizsgálták, de akkor már biztos volt a diagnózis. Nehéz lehet, de mintha a leendő nagyapa tekintetére megnyugvás ült volna ki; ez persze lehetett azért, mert jó kezelést kapott a lánya, de azért is, mert még nem akart nagyapa lenni... Nem tudom, és talán nem is rám tartozik. De remélem, hogy újabb egy évig nem kell vérvételre mennem.