7!!!

Szar dolog kórházba - bocsánat: egészségügyi központba - járni (bár utóbbi név mentségként szolgálhat azon irányban, hogy egy ember 2007-ben mit várhat el a magyar egészségügytől, de talán 17 évesen még erősen felesleges lenne ilyen gondolatokra pazarolni a memóriakapacitásom, inkább ennyivel is többet gondolok Csuporra, valamint a témakört meghagyom a 70 év feletti HírTV nézőknek), pláne így reggel. Ma intéztem el a vérvételt, nem volt probléma.

Azonban a légkör, és a hangulat erősen utópisztikus volt. Velem szemben ült egy 20-as férfi, kinek mindkét lába remegett, és a szája is járt, becsukott állapotban; félelmetes látvány volt, biztos idegi problémái voltak (kérem fáradjon egy emelettel lejjebb - mondta a már felfokozott idegállapotú nővérke neki). Mellettem egy nő ült, aki idő közben elvetélt. Furcsa hangokat hallatott, nyögött és sírt egyszerre, de nem jöttek könnyek a szemére, csak magzati pozícióban (1. biztonságérzet és önmagának megnyugtatása 2. energiaminimumra való törekvés elve, gömb alakzat) ült, és szorítótta össze a testét, mintha az több bálányi szalma lenne, ami a szétesés határán van. Vele szemben foglalt helyet a hölgyemény édesapja, kinek tekintetében egyszerre érvényesült a megvetés, és az aggodalom; előbbi a mai világban természetes emberi reakció, utóbbi természetes ösztön, egészséges családokban.

Mire sorra jutottam, már beengedték előttem a lányt (kinek sorszáma hárommal a sajátom után volt), és függöny mögött vizsgálták, de akkor már biztos volt a diagnózis. Nehéz lehet, de mintha a leendő nagyapa tekintetére megnyugvás ült volna ki; ez persze lehetett azért, mert jó kezelést kapott a lánya, de azért is, mert még nem akart nagyapa lenni... Nem tudom, és talán nem is rám tartozik. De remélem, hogy újabb egy évig nem kell vérvételre mennem.

A mai nap során Nagybátyámmal sok dolgot beszéltem meg, a jövőre való tekintettel. Az a legjobb benne, hogy - hozzám hasonlóan - nagyon sok dolgot teljesen másként lát, mint a család többi tagja, így könnyű egy hullámhosszon lennem vele. Három szóval képes egy dolgot megoldani.

A családban ketten vagyunk ilyenek. Én hujébb vagyok. De szociálisabb. Ő viszont nem szociális, de toleránsabb nálam. De ez így jó. Minden beszélgetésünk pár szavas, viszont célravezető. Szóval jó ez, ahogy van.

"Micimackó - október 13."
Ez a nap számomra más jelentéstartalommal bír... Hehe.

8!!!

Annyira áááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!

És ma megérkeztek az Isten Háta Mögött lemezeim. Jó érzés itthon tudni őket, és fellapozva a bookletet... Mondhatni megvilágosodtam. Hehe.

Ajánlom Nektek is! 

Amikor volt lehetőségem interjúzni a Converge-dzsel, sokkal több kérdést tettem fel, mint ami végül a közönség számára elérhetővé vált. Nagyon sokat beszélgethettünk Nate Newtonnel, alapvető, már-már filozófikus témaköröket érintve. A kedvencem az volt, mikor megkérdeztem; "szerinted mi a különbség az ember és az állat között?", a válasza nemes egyszerűséggel annyi volt, hogy "az ember azt hiszi, hogy az állatok felett áll, míg az állatok tudják, hogy már az ember felé emelkedtek".

Valahol azért igaza van.

Nem kívánok agyalós témákat felhozni, arra nem a blog rendeltetett, hanem a kicsi fejecském. Majd ott lejátszom minden köröm. Tegnap átvettem a tankönyveimet, találkoztam Nándival, egy valakivel - aki szintén ott dolgozik - elkönyveltük hangosan hogy ismerjük egymást, de nem tudtuk megmondani honnan, és egy idős bácsi azt mondta, hogy több mint valószínű, hogy rokonok vagyunk, mert a [censored - a vezetéknevem] ritka név, így valószínüleg vannak átfedéseink, mire mondtam neki, hogy én apám ágáról nem ismerek senkit sem, és jövőre úgyis megváltoztatom a nevem, és felveszem Anutámét. Nem, nem Andrea leszek, hanem Fürst. Mindegy.

Tegnap meghatódtam. Igazán.

Annyira áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!

9!!!

...s mivel több értelmes dolgot most nem tudok összehozni, ami publikus lenne, ezért elmegyek a Tescoba bevásárolni a tanszereim, utána megyünk kollektíven úszni, estére pedig hazaérek. És még van a 85%-os étcsokimból is, amiből egy kockát meghagyok. Hehe :-)! 

Most tényleg sok mindent írhatnék.

De nem teszem, mert akik érdekeltek, azokkal úgyis közlöm, amit.

Nem általánosítok, szinte mindenkinek más mondandóm akad.

Amit megoszthatok mindenkivel, az a hajtalanságom.

18 perc alatt megszabadítottak tegnap a loboncomtól. 

A két eddigi legjobb vélemény:

"A hajad aranyos. Csak te nem vagy az."

"Ezzel a hajjal felvételt nyernél Fenyő Miklós bármely zenekarába."

Nem tehetek az esztétikai adottságaimról. Megtanultam a tudattal együtt élni, hogy genetikai selejt vagyok. Gyanítom, hogy a környezetem is tisztában van már ezzel... :-) Mindegy talán. Majd visszanő. 

Ma egy meghitt családi ebéd keretei között veszekedtünk arról, hogy mekkora egy szardarab vagyok. És hogy mit képzel az én generációm arról, hogy koncertre jár, és este nyolcra nincs otthon. Az a baj, hogy a családom idősebb tagjai arra általánosítanak, amit a HírTV eléjük rak. Mind a Szigetről, akárhonnan. Hogy mi vagyunk a Föld utolsó tetvei, és a mi generációnk arra született, hogy elpusztítsa az emberiséget. Szerintem ez nem így van.

A generációm nagyrésze először önmagát pusztítja el, tudatlanul, nagyzásból. Utána, akik életben maradtunk, igyekszünk menteni a menthetőt. De nem eshetünk abba a hibába sem, hogy szájbarágós módon okítsuk gyerekeinket... Mindegy. Ezt a gondolatsort magamban lefutom egyszer. Az érdekessége az, hogy Gagával tegnap átfedésben beszélgettem erről. A gyermekvállalásról.

Ha nem lett volna olyan fáradt, egy jó kis beszélgetés lett volna belőle, így nagyjából csak én támadtam, és rámhagyta, mert nem volt ereje reagálni. Azt mondta, hogy a gyermekvállalás során mi öljük meg az utódunkat azzal, hogy erre a Földre születik. Erre az volt a reakcióm, hogy a gyermekvállalás akaratlanul is tényleg temérdek olyan vonzattal jár, melyek önzésre engednek okot; pl. a többgyermekes szegény családok helyzete. Vonnegut cinikusan, arrogáns módon letudja annyival a dolgot, hogy a szegény embernek nincs dolga, nincs mit tennie, jobb úgysem lesz, így mi máshoz folyamodhatna, minthogy b*szik. Valahogy így van, szó szerint az általa képviselt vélemény.

Szerintem az olyan gyermekvállalás, mely képtelen biztosítani a szükséges hátteret a csöppség normálisnak mondható fejlődéséhez, az önzésen alapszik, mert a szülő a saját örömszerzésének céljára hozza világra a kisdedet, és amikor az elkezd sírni, és törődni kell vele (tehát a kapcsolat kétoldalúvá válik, majd elhatalmasodik a gyermek irányába; ugye az kellő önzetlenséget igényel), akkor sutba veti, vagy belefolytja a wc-be, vagy rábízza a nagyszülőkre... Értitek.

11 éves koromban megfogadtam, hogyha gyermekem lesz, én leszek a világ legjobb családapukája. Talán mert nekem sosem lehetett normálisnak mondható családom, normális offenzívákkal vagy nézőpontokkal rendelkező családtagokkal. Anutámmal arra a pontra jutottunk, hogy barátok vagyunk, mintsem családtagok, Nagybátyámon kívül pedig tényleges szeretettel talán senkit sem szeretek a családomban. Nem szeretném, hogy az én gyerekemnek is ez jusson. Miért?
Mert elkezdene kattogni az agya, és a végén olyan huje lenne, mint én. Egy családba egy huje pedig bőven elég, így is csak egy ember ért meg a terebélyes rokonságomban. Visszatérve, a 6 évvel ezelőtti fogalmam kiterjesztettem életcéllá, miszerint azért kell élnem, hogy ha másnak segítségre van szüksége, én ott legyek. Mintha ez lenne a végzetem. Alárendelem magam a szükségnek. Ha nem tenném, beleőrülnék. A lelkem kis harangja jelezne, hogy "ennél tudsz odaadóbb is lenni". Lehet, hogy ez balekság. Sőt. Ha azt vesszük, a mai világban balek vagyok. De ha már életre vagyok ítélve, legalább ne unatkozzam! Igyekszem kihasználni a lehetőséget, és segíteni azokon, akiknél úgy tartom, hogy

a. segítségre szorulnak

b. az én értékrendemben kiérdemlik, hogy foglalkozzam velük.

Méginkább visszatérve, remélem hogy a gyermekvállalási témakört még folytatjuk. Ma hívott LucaCica is. Kicsit aggódom. Érzem a temperamentumát. Főleg annak erejét... És érzem, hogy ha az kiszabadul, akkor lesz nemulass. Persze alakulhatott volna másként is. De ez is vicces. Alkalmazkodnék, és a Sors újra elémállítja adott x paraméterű egyént, hogy "emiatt aztán ne fáradj." De mindig így jön ki. Ez van.

Legesleginkább visszatérve, holnap elutazom.

Szükségem van rá.

Szombaton jövök.

(gyakorlom, hogyan tudok minél kevesebb vonallal dinamikus emberalakot rajzolni) 

Furcsák ezek a viharok. Amikor vihar van, én röhögök, és futhatnékom van; főleg a prágai kiruccanást megelőző este okán, mikor pénzváltás célján indultam útnak a végeláthatatlan esőcsíkok között. Fülig érő mosollyal, adrenalintől felfűtve.

Azért érdekes dolog az emberi szervezet! Pláne, ha az ember huje.

Visszatérve, Hajni barátommal ma néztük meg a Simpson családot; ajánlom mindenkinek, csupa móka és kacagás, mire egy poén beérik, addigra Homér és kedves családja már le is szállítja a következő okot, ami nevetést enged kiváltani a laikus nézőből. Nagyon jó volt, és hazafelé nem is áztam meg.
Nem értem a tüzijáték-nézőket. 10 percért állnak egy egész napot. Egyáltalán volt tüzijáték? Mindegy, gyanítom hogy akadt elég herce-hurca így is. Mondjuk én nem szeretem a tüzijátékot. Kiskoromban sem szerettem, azóta pedig ténylegesen passzíválódtam ilyen téren.

A Szeretetkönyv jó olvasnivaló, az ember értékrendjére kifejezetten pozitív hatással van. Mindenesetre adott szituáció és korszellem nem minden helyzetben enged azonosulást, mely megmutatkozik mind a jellemfejlődésekben, mind a reakciókban. Felebaráti szeretetet tanúsítok, de balek nem leszek. Elég nagy balek vagyok néhány dologban így is. Illik vonalat húzni. Hehe.

Gondolok... Mindig. Várom már! Mondjuk eddig is vártam. De napról-napra jobban. 

Az elmúlt pár nap ismét érdekes volt. Legalábbis érdekes gondolatokat szült bennem. Magamról is.

Az elmúlt néhány hónapban sokat változtam. Ez külsőleg nem biztos, hogy látszik, de érzem a gondolatvilágomban, valamint a mentalitásom egy-egy területén, hogy ez a dávid. már bizony közel sem bambi. Amint nemrég láthattátok, eldobtam a bambi-becenevet. Az már nem én vagyok. Nincs itt világmegváltó változás, de a bambi-ról nekem a régebbi félelmeim elevenednek meg. Amiket mára jobbára legyőztem, vagy legyőzőben vagyok velük. Így is követek el hibákat - különben nem is én lennék -, de... érzem magamban a folyamat szükségességét, természetes mivoltát, valamint azt, hogy eredményes lesz. Igazság szerint az osztályom rám sem fog ismerni, de ez érdekel a legkevésbé. Három ember érdekel az osztályomból; Vera, Picúr és Döbi. A többiek azt csinálnak, amit akarnak.

Az elmúlt pár napban voltak kellemes beszélgetéseim. Közelebb engedtem magamhoz valakit. Talán mást ennyire még nem is. Mert más még nem is... Szóval ez teljesen más szituáció, ami megkövetelte. Jó dolog az, ha az ember ismeri a másikat. Én pedig notórikus antiszociálisnak tűnő, ámde két lábon járó szerencsétlenség létemre eléggé megválogatom, hogy kit szándékozom ismerni, és kit nem. Ebből kifolyólag is mérlegelnem kell magamban a kapcsolataim terén. Eddig hagytam több embernek, hogy belőlem merítsenek energiát. Egyrészük ezzel visszaélt. Így az általuk elszívott boldogság engem nem boldogít. Mindennek vannak határai; ez nem szemrehányás vagy csalódás, csak... Most vettem észre ennek helytelenségét.

Valamelyik nap azt mondtam valakinek, hogy az élet csodálatos ajándék, csak tudni kell vele élni. Ez maradt az ars poeticam. Nem változtam meg. Akkor a blogom címét is lecseréltem volna, hiszen a Kéjgáz minden félelmem bölcsőjére utal. Csak olyan gondolatokat közöltem most, amiket eddig nem, pusztán magamban érlelődtek.

De inkább nézem az eget, a felhőket, a repülőket... A Napsugarakat, azok töréseit, és a fényt.